Mi a múzeum, reprezentációs hely vagy egy egyszerű funkcionális épület, szociális tér vagy szórakozási hely? Ez attól függ, hogy milyen funkciót vállal fel a művészet, akarja-e a társadalmat és az életet megváltoztatni vagy nem? Ahogy egy társadalom problémái a művészetben felismerhetőek, úgy a társadalom és kultúra konfliktusa figyelhető meg a múzeumdiskurzusban.

Ennek Magyarországon nemzeties jellege van, a döntéseket a hiúságtól és személyes becsvágytól fűtött politikai és kultúrnomenklatúra hozza, akik kompetenciája sok esetben kétséges. Tudomásom szerint nem létezik olyan művészeti múzeum (külön épülettel) a nyugati kultúrközösségben, ami csak az illető nemzet műveit méltatná, leszámítva a Whitney Museum of American Art-ot - amit különben a magyar születésű Marcel Breuer tervezett. Európában a modern művészet mindig is a különböző nemzetiségű alkotók kölcsönös hatáskörében született. Ahhoz, hogy hitet adjunk a színvonalas modern magyar művészetnek, ezt az európai modernek kontextusában lenne szükséges bemutatni. Ha nem viszonyítjuk műveinket nemzetközi síkon, akkor ez a múzeum csak etnográfiai jellegű marad.

a) Szakrális hely - művészetvallás számára

A 16. és 17. században a művészeti alkotások a különböző korokból és földrajzi helyekről még nem voltak ismertek a széles nyilvánosság számára. Csak az udvari vendégek, mecénások, esetleg művészek voltak azok a kiváltságos személyek, akik a kastélyokba beléphettek és ezeket a gyűjteményeket megtekinthették. Az itt megőrzött művek funkciója főleg szórakoztató, figyelemelterelő volt, és a gyűjtő társadalmi elismerését biztosította.

Az értelemtől áthatott felvilágosodás korában a helyzet változott. A didaktikus életfilozófia megkövetelte, hogy a művészet is nevelő szerepet vállaljon. Abból a meglátásból, hogy a művészet képes az embereken javítani, elterjedt a közvéleményben az a felfogás, hogy a széles tömegeknek is joga van a kultúrára. A 18. században, a szász (drezdai) választófejedelmek kezdeményezésére fokozatosan megnyíltak a privát gyűjtemények kapui, majd a francia forradalomnak köszönhetően, 1793-ban a Louvre-ban létrejött az első állami múzeum. (1)

A múzeumépítkezést kezdetben az jelentette, hogy régi palotákat kellett átalakítani a látogatók tömeges áradatának, majd a 19. században lendült fel a tulajdonképpeni múzeumépítés, amikor erre a célra új épületeket terveztek. A művészet most már nem a szórakoztatást szolgálta, hanem az új kor szellemét fejezte ki, ami népnevelő jellegű volt. Mivel a felvilágosodás fokozatosan elkezdte lebontani a vallásos világnézetet, a társadalom a művészetben újra felfelfedezte a szakrálist, hogy a lelkekben keletkezett légüres teret valamivel kitöltse. Az istenimádó templomok helyett művészetimádó múzeumokat építettek.

Az isten üzenete a klasszicista múzeumépítkezésben úgy fejeződött ki, hogy segítségül vette a pogány kultúrából a görög-római oszlopokat és kombinálta ezeket a keresztény katedrálisok kupolájával. Hogy az áhítatot lehetőleg semmi se zavarja, a múzeumokat legtöbbször parkokba helyezték. A klasszicista stílus kitűnő volt ahhoz, hogy a múzeumlátogató figyelmét az épület túlságosan ne terelje el, a képekre koncentrálhasson. A múzeum fontosságát azonban az épület erődítmény jellegének köszönhetően mégis megőrízte. Ebben az időben Európa minden nagy városában elterjedt a monumentális múzeumépítkezés. A belső tereket sok esetben a megfosztott templomok oltárképei, az idegen kultúráktól elrabolt kincsek töltötték ki, melyeknek nem volt közvetlen kapcsolatuk az épülettel.

A múzeum szakrális jellegét később többen elutasították, ennek kritikája a 20. század forradalmi változásaiban csúcsosodott. Marinetti, a futurizmus manifesztumában a múzeumokat "temetőknek" nevezi, amiket szét kell zúzni. Le Corbusier is természetes környezetükben szerette volna látni a tárgyakat. "Az egyetlen igazi múzeum" számára Pompei volt. (2)

A 20. században viszont továbbra is terveztek szakrális belső tereket. Ezeknél visszatér az átrium és az oszlopok motívuma, melyek a bazilikaépítkezés maradványai is lehetnének és sikerük sok esetben kétségbevonható (Mario Botta: Museum of Modern Art, San Francisco 1995). Az okok sokfélék lehetnek, egyik a fény rossz felhasználása, ami a bazilikáknál szakrális célból döntő fontosságú volt, a másik a klasszicista stílus merev követése (Josef Kleinhues: Museum of Contemporary Art, Chicago, 1996), ami minden formai újítás igénye nélkül kitart a vallásművészet mellett.

A szakrális tér egy más korból származik, más művészet számára jött létre, ami a mai kor szellemétől nagyban eltér. Nehéz egy olyan életérzést feltámasztani és életben tartani, ami a múlté. Ha erre mégis van igény, ez azt bizonyítja, hogy a művészetben a szakralitás még mindig létezik. Általában a kisebb és közepes méretű múzeumoknál jobban megvalósult ez az eszmei mondanivaló, mivel ezek koncepcióját nem nehezítette a túl bonyolult intézményrendszer, ami sok esetben nem érzékelte az urbanisztikai és szociális környezet specifikus feltételeit. A szakrális jelleg a legtöbb esetben más formaújító építészeti törekvésekkel párosult, és mint eszmei mondanivaló tisztán nem jelentkezett. Példa erre a Guggenheim New Yorkban (Frank Lloyd Wright, 1946-1960), a Kiasma Museum Helsinkiben (Steven Holl, 1998), valamint a Museu d'Art Contemporani de Barcelona (Richard Meier, 1995).

A teljes cikk:

http://epiteszforum.hu/modern-muveszeti-muzeum